2019. 06. 07.

Victoria Aveyard: Broken ​Throne - beleolvasó

Író: Victoria Aveyard
Cím: Broken Throne
Sorozat: Red Queen 4,5.
Megjelenés: 2019.05.07
Fülszöveg:
A tökéletes kiegészítés a Vörös Királynő sorozathoz, ez a gyönyörű három teljesen új és kettő már megjelent novellát, sosem látott térképeket, zászlókat és bónusz jeleneteket tartalmazó utazás.

A rajongók szívesen fognak visszatérni ebbe a világba. Nem hiányozhat ez a kötet sem a gyűjteményből.

Evangeline hercegnő. A Samos Ház úrnője. Volo és Larentia lánya.

Már egyik se vagyok többé. Ma nem. Örülnöm kéne – megkönnyebbülnöm, amiért megszabadulok a névtől és az élettől, amit a szüleim adtak. És egy részem az is. De a többi emlékszik arra, hogy mit kellett tennem, hogy az legyek, aki most vagyok. Mit árultam el. Kit öltem meg. Mit vesztettem el örökre.

-         Hiányozni fog? – kérdezi halkan Carmadon, egyet előre lépve. Vele mozdulok, hogy tartsam a távolságot.

Rászegezem a szemem, lángolón, dühösen. Egy kihívás és egy pajzs.

-         A címek és a korona mit sem ér itt. Nem lesz semmi, ami hiányozhatna.

De érzem a hiányt, ami lyukat éget bennem. Hetek óta minden nap érzem, mióta felszálltam a földalatti vasútra, Archeon-t hátrahagyva, és szüleimet, akire nem tudtam milyen sors vár. A vérem hidegen áramlik az ereimben. Tudom mi történt. Nem voltam ott, de tudom. És apám gondolata, szörnyű, mint ő maga volt, sétál a hídon, megtört testtel… nem bírom ki. Utálom. Bárcsak nem ismertem volna.

Forrás
-         Ptolemus-szal kellene menned. – Carmadon ránt vissza érzelmi viharomból, udvariasan nem foglalkozik vele, amennyire lehet. – Ez a legjobb módja a lezárásnak.

Mögöttem, az indái a fű fölé magasodnak, egymást keresztezve. A régi képességemre hagyatkozom, elveszítve a nyakláncomat. Kettévágja a legvastagabb indát és elégedetten szisszenéssel tér vissza a nyakamra.

-         El fogsz vinni? – kérdezem, mindent megteszem, hogy a hangomat ellenőrzés alatt tartsam. Már meghoztam a döntésem. Nem tiszteli senki? – A megnyitóra?

-         Nem, Evangeline – mondja gyorsan. – De tudod, hogy igazam van. A testvéred lemond a koronáját, és vele kellene lenned, amikor megteszi.

-         Tud nélkülem is beszélni.

-         Tudom. De úgy értem, amikor lemond, a Rift Királyság rád száll.

Még egy Ezüst gyerek is tudja ezt. Fájdalmasan nyilvánvaló. Mindenki ismeri régi országom örökösödési törvényit, vagy legalább nagyrészt. A férfiak az elsők, és amikor egy sem marad, a nőre száll a korona. Egy gyalognak született személy lesz az uralkodó a táblán.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam még erre. A sötétben, a csendes pillanatokban, az ébrenlét és az elalvás közötti időben. Senki sem tud megállítani egy uralkodónőt, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, akivel csak szeretne.

Az Ezüst királyság királynője, és minden, amit ez magában foglal. A gondolat belém szúr, a szégyen virágát megrajzolva. Valaha az érzés ismeretlen volt. Most a legtöbb nap érzem. Egy ilyen országot bonyolult fenntartani, azokhoz képest ahonnan jöttem.

-         Erre való a levél, - motyogtam. Csak néhány mondat kellett ahhoz, hogy elvágjon az élettől, amit élni akartam.

-         Aligha ugyanaz. Nem hordozza erőteljes hangodat. – Nem először hallottam ezt az érvet. Se Carmadon-tól, se Davidson-tól. Még Ptolemus is utalt arra, hogy a jelenlétem hasznos lenne. És Elane is. Elgondolkodott az ilyen dolgokról. – Biztos nehéz, feladni…

Félbeszakítom, belefáradtam a beszélgetésbe.

-           Nem akarom azt a helyet, - szinte kiabálok, a hangom túl erős, túl hangos. – Többé már egyiket se.

Forrás
Nem mérlegeltem, mim van most. Nem éri meg elcserélni. De mégis – felemeltek erre a helyre. A Ridge Házba, Rift szabdalt völgyeibe. Árnyék és fa és folyó. Vas kőfejtők és szénbányák. Egy gyönyörű otthon, amit sose feledek. És nem számít, mennyire szeretem Elane-t, mennyire értékelem, hogy ki vagyok, nehéz elfelejteni.

-         Nem megyek vissza.

-         Rendben, - válaszol összeszorított fogakkal. -  Elmondhatod személyesen Ptolemus-nak. Kiállhatsz és nézheted, ahogy távozik. Legyen gerinced, Evangeline, - fűzi hozzá, mért végig lemondó tekintettel. Önmagam és a büszkeségem ellenére, úgy értem elítél. Carmadon hasonlít hozzám, és mélyen belül, értékelem a véleményét. – Itt a saját életed élheted, tedd büszkén.

A haragot gyorsan felváltja a zavar bennem. Lángként csap fel bennem, táplálva makacs elhatározásomat. Majdnem gyerekesen újra leülök.

De igaza van.

-       Köszönöm a tanácsod, Lord Carmadon, - súgom mélyebbre hajolva nála. Amikor felegyenesedem, az ujjaim táncolnak, egy gyűrűt küldve a fákon keresztül. Egy piros almával tér vissza, amit pont a kezembe ejt.

Carmadon nem mozog.

-         Nem érett, - mondja, hangjába, mintha egy kis szórakozottság vegyülne.

Olyat nagyot harapok belé, amekkorát tudok és elsétálok, figyelmen kívül hagyom a keserű ízét.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése