2021. 03. 02.

Julie Kagawa: The ​Iron Raven - beleolvasó


Író:
 Julia Kagawa

Cím: The Iron Raven

Sorozat: The Iron Fey: Evenfall 1.

Megjelenés: 2021.02.09.

Fülszöveg:

Talán hallottál már rólam…

Robin Goodfellow. Puck. A tréfacsináló, joker, holló, bolond… Oberon király jobbkeze, az udvari bolond a Szentivánéji álomban. Sokféle legenda kering, de az igazságot, amit eddig nem ismertek, Puck végre elmeséli, miközben olyan fenyegetéssel néz szembe, amivel még nem találkoztunk. Új ellenséggel kell szembenézzen.

Meghan Chase-szel, a Vaskirálynővel, hercegi párjával, Puck régi riválisával, Ash-sel, régi és új szövetségesekkel, Puck fantasztikus és veszélyes kalandba kezd, amit nem lehet sem kihagyni, sem elfelejteni. Közeleg az alkonyat és számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy még közös erejük és eszük sem elég, hogy legyőzzék a Tündérföldét fenyegető árnyakat mielőtt a világ káoszba süllyed.


Első rész

Az emberi világ

Réges régen

Már éppen ideje volt.

Kikukucskáltam a bokrok mögül és elvigyorodtam. A színpad majdnem elkészült. A fákon túl, az apró napsütötte tisztáson megcsillant a kristálytiszta medence, és mindenféle életformát odavonzott a csillogó vízhez. Egy pettyes szarvas csorda hajolt kecses nyakkal a felszínhez, vezérük figyelő szemei mellett, aki a tó szélén állt. Pár nyúl a páfrányokon átugorva tartott a tisztás felé, és egy mókuscsalád egy nagy göcsörtös tölgy ágán veszekedett. A madarak daloltak, zajlott az élet és a szél gyengéden cirógatta a leveleket. Boldog, szinte festői erdei jelenet volt, egy tökéletesen békés nap az emberi világban. 

Unalmas, unalmas, unalmas.

Elmosolyodtam és benyúltam az ingem alá, ahonnan előhúztam a pánsípomat. A saját tervezésem; napokat töltöttem üreges náddarabok gyűjtésével, méretre vágásával, összekötözésével és a hangzás tökéletesítésével. Most meg akartam nézni, mire képes.

A körülöttem lévő erdőből csillogást merítve a számhoz emeltem a sípot, és egyetlen hangot fújtam ki.

A tiszta, magas hang belehasított az erdő nyugalmába, átívelt a ligeten és a tó körül minden állat összerándult tágra nyílt szemekkel és orrlyukakkal. A nyulak felültek, fülük meg-megrándult. Az őzek felemelték fejüket, sötét szemük kitágult, miközben menekülésre készen tekintettek körül. A mókusok farka is össze-vissza rángatózott, ahogy elhallgatva az ágakba kapaszkodtak.

A hirtelen támadt csendben vettem egy nagy levegőt, összegyűjtve varázserőmet és játszani kezdtem.

A dallam vidáman szállt a levegőben, a tó körül kavargott bekúszott minden élőlény fülébe. Egy pillanatra egyikük sem mozdult.

Aztán az egyik nyúl toppantott a lábával. A többiek követték, dobolva a ritmust hátsó lábaikkal, az őzek pedig a zene irányába kezdték mozgatni fejüket. Az ágak között a mókusok fel-le ugráltak, farkukat előre-hátra mozgatták, a madarak pedig saját hangjukat is a zenéhez adták. Elfojtottam egy mosolyt, hangosabban, gyorsabban játszottam tovább, még több csillogást festve az égre.

Egy öreg szarvasbogár hatalmas agancsaival felemelkedett a földről, amiket kecsesen összecsattintott a tisztás közepén. Éles patáit a fűbe vájta, gödröket ásva a talajba, miközben lépegetni és ugrálni kezdett a zenével. A csorda csatlakozott hozzá a zene ütemére mozogva, a nyulak vad ívben köröztek a taposó szarvasok körül. Vidámságom szárnyalt; jobban működött, mint reméltem. Mindösszesen annyit tehettem, hogy folytatom a játékot és nem engedem, hogy a dal elhaljon az arcomon elterülő hatalmas vigyor miatt.

Felemelkedve a bokrokból, a liget felé indultam, a pánsíp fürgén mozgott az ajkaim alatt, a dallam felrepült és a varázslat szárnyalva válaszolt. A lábam bizsergett és mozgatni kezdtem, lépkedve és táncolva haladtam a tisztás irányába. Mély levegőt vettem és olyan hangosan játszottam, amennyire csak tudtam, a testem szinte önállóan mozgott, ugrált, pörgött, forgott a levegőben. Körülöttem az erdei lények is táncoltak, paták, szarvak és szőrös testek ugráltak eszeveszetten körbe-körbe a ligetben. Elvesztem a zenében, az izgalomban és az extázisban, ahogy az erdővel táncoltam.

Nem tudtam meddig szólt a dallam; az idő nagy részében lehunytam a szemem és ösztönösen mozogtam. De végül, ahogy a zene elérte a tetőpontot, megéreztem, hogy ideje befejezni. Egy utolsó, szárnyaló hanggal a dallam elhalt, a vad érzelmek elhalkultak, és a ligeten keresztül kavargó mágia egy forgószéllel távozott, visszatérve a földre.

Zihálva eresztettem le a karjaimat. A körülöttem lévő táncostársaim is reszketve, nehezen lélegezve álltak meg, A nagy szarvasbika csupán néhány méterre állt tőlem, agancsos fejét lehajtotta, lábai remegtek. Ahogy figyeltem, végül összeesett, fehér hab bugyogott a száján és orrlyukain, miközben a feje a földet érte. Az egész csorda megviselt volt, egyesek tágra nyílt szemekkel kapkodtak levegő után, míg mások mozdulatlanul feküdtek a porban. Körülöttük a nyulak kisebb csoportokban feküdtek a felforgatott sárban. A fákra nézve láttam a mókusokat és a madarakat a fák tövében heverve, miután leestek az ágakról a zene elcsendesedését követően.

Pislogtam. Nos, ez váratlan volt. Vajon meddig játszottam? Az ágakon keresztül az égre pillantottam és láttam, hogy a felhőket narancsszín csíkozta és a nap alacsonyan lebegett a horizonton. Kora reggel érkeztem a tisztásra, úgy tűnt a vad mulatság egész nap tartott.

Huh. Megvakartam a tarkómat. Nos, ez kiábrándító. Azt hiszem nem lehet túl agresszívan nyomást gyakorolni ezekre a halandó állatokra, különben összeomlanak. Hmm. Egyik kezemmel a karomat érintettem meg, és a másik kezemben lévő pánsípomra néztem. Kíváncsi lennék, hogy az emberek jobban csinálják-e?

-        Fiú.

A mély, lírai hang mögöttem szólalt meg és a mágia hulláma megborzongott a levegőben. Bosszúságot éreztem, hogy valaki figyelte a mulatságot; épp ezért választottam ehhez az emberi világot - hogy kevésbé kelljen aggódni a kíváncsi hallgatóság miatt. Megfordultam és a tisztás szélén vonuló lovakat láttam, ahogy engem a fákról figyeltek. A hátasok tündérteremtmények voltak, könnyedebbek és kecsesebbek halandó társaiknál, patájuk alig érte a földet. Lovasaik levelek, szőlőindák és ágak szőtte páncélba öltözött lovagok voltak. A Nyári Udvar tagjai, jöttem rá. Láttam már őket korábban, ahogy a Téli Udvar lovagjait. Még játszottam is párral közülük a Vaderdőben, bár soha nem vették észre, hogy minden apró, bosszantó balesetüket egy erdei fiú volt, aki túl jelentéktelen volt a figyelmükre.

De a menet élén álló lovas határozottan észrevett engem, és őt sem lehetett nem észrevenni. Hátasa fénylő arany volt, fényesebb bármely halandó paripánál, de a nemes ragyogása még azt is túlszárnyalta. Zöld és arany páncélba öltözött virágzó szőlőből készült köpenye virágokat hagyott maga után, ahol elhaladt. Homlokán nyugvó hatalmas agancsos koronája alól hosszú ezüst haj hullott le, és szúrós zöld szemei kizárólag rám szegeződtek.

Miért volt ő itt? Hallotta a zenémet és vonzotta a hang? Ez sajnálatos volt. Próbáltam elkerülni a Nyári Udvar figyelmét, különösen ennek a tündérét. Semmi rosszat nem tettem; a tündérek nem igazán törődnek azzal, hogy mi történik a halandó világban. Pár erdei állat halála nem jelent nekik semmit. De Sohaföld legerősebb tündérének figyelmét felkelteni veszélyes játék volt. Hangulatától függően, követelheti, hogy neki „ajándékozzam” azt, amiért olyan keményen dolgoztam, játszak a pánsípon szórakoztatva őt és lovagjait, vagy azzal szórakoztatva őket, hogy én leszek a következő vad a következő vadászat során. A tündér urak köztudottan kiszámíthatatlanok, és úgy bántam velük, mint az alvó sárkányokkal: rendben van, ha lábujjhegyen ellopod az aranyukat, egészen addig amíg nem látnak meg.

De most a sárkány észrevett engem.

A nemes megbökte hátasát és a ló a füvön keresztül a tisztásra lépkedett, míg a vadállat és a lovasa elém nem ért. Megálltam és kihívóan néztem rá, aki érdeklődő szemmel figyelt engem.

-          Annyira fiatal, - merengett. - És milyen lenyűgözően használja csillogást. Mi a neved, fiú?

-          Robin.

-          És hol vannak a szüleid, Robin?

Vállat vontam.

-          Egyedül élek. A Vaderdőben. - Nem emlékeztem a szüleimre, ha valaha voltak is. A legkorábbi emlékeim a Vaderdő kuszaságáról szólnak, táplálékot és menedéket keresve, tanulva azokat a készségeket, amelyek a túléléshez kellenek. De hiába voltam egyedül, sose éreztem úgy, hogy nem tartozom oda. Az erdő, a Vaderdő volt az otthonom. Mindig is így volt.

-          Hm. - A magas nemes, nem nyomta meg a kérdést. Egy pillanatig csendben figyelt engem, az arcán nem látszott semmi. - Tudod, hogy ki vagyok, fiú? - kérdezte helyette.

Ezúttal bólintottam.

-          Oberon Király vagy. - Egyértelmű volt; mindenki tudta, ki a Nyárkirály, még ha nem is látta személyesen. Nem számított. Mab Királynőt sem láttam még soha, a Téli Udvar uralkodóját, de biztosan felismerném, ha találkoznánk.

-          Igen, - a Seelie Király helyeselt. - Valóban. És hasznát venném a tehetségednek a Világos területeken. - Felemelte kezét, hosszú, elegáns ujjaival jelezve nekem. - Van hatalmad; nyers, korlátlan nyári varázslat, amely a legerősebb szövetségeseimmel is vetekszik az udvarban. Egy ilyen tehetséget nem lehet elpazarolni a Vaderdőben. Nem kell vadállat módjára az erdőben élned, madaraknak és mókusoknak énekelned. Sohaföld leghatalmasabb udvarának tagja kell legyél. Mit mondasz, Robin? - A király fagyos halványzöld szemmel nézett rám. - Szeretnél a Világos Udvar része lenni?

A Világos Udvar része?

A kíváncsiságom küzdött a dac ellen. Természetesen érdekelt a dolog. Egyedül élni a Vaderdőben azt jelentette, hogy bármikor jöhettem-mehettem, ahogy kedvem tartotta, de kissé magányos volt. Emberekkel akartam beszélni, másokkal a fajtámból, nem csak erdei lényekhez és néha pixikkel. És a két Udvar közül a Nyári határozottan kellemesebben hangzott, mint a Tél fagyos, ellenséges földje.

Ennek ellenére sose volt jó ötlet elfogadni az első ajánlatot. Ennyit még én is tudtam korlátozott tudásommal az alkukról és egyezségekről.

-          Szeretek az erdőben lakni. - Keresztbe fontam karjaimat és a királyra mosolyogtam. - Miért kellene a Nyári Udvarban laknom?

A Seelie Király elmosolyodott, mintha erre a válaszra számított volna.

-          Azért Robin, mert én vagyok a király. - Úgy beszélt, mintha ez lenne a legfontosabb tény a világon. - És a Seelie-k királyaként megadhatok neked bármit, amit a szíved kíván. Hatalmat, gazdagságot, annyi szív szeretetét, amennyit csak akarsz. - Szünetet tartott, mire az orromat ráncoltam. - De látom, hogy nem érdekelnek ezek a dolgok. Akkor talán erre figyelj. Sok ellenségem van, Robin. Az udvaron belül és azon kívül. Időről időre rá kell nekik jönniük, hogy nem becsülhetik alá a Nyári Udvar függetlenségét. Ha csatlakozol hozzám… nos, mondjuk úgy, hogy számos lehetőséged lenne arra, hogy másokon is gyakorold a tehetségedet, nem csak erdei állatokon.

Ez most már érdekesen hangzik. Visszapillantottam a tóra, a körülötte heverő mozdulatlan testekre. A szegény néma állatokra. Nem akartam ártani nekik, de úgy tűnik a normális lények igen törékenyek. Szívesen kipróbálnám néhány ötletemet szilárdabb teremtményeken, talán még néhány tündéren is, és Oberon pontosan ezt a mézesmadzagot húzza el előttem. Úgy látszik pontosan tudja, mit akarok. Az egyetlen kérdés, hogy tényleg érdekel?

-          Tehát Robin a Vaderdőből, - folytatta Oberon Király lenézve rám a lováról. - Mi a döntésed? Csatlakozol az Udvaromhoz? Kinevezlek udvari bolondnak, és korlátok nélkül játszhatod a trükkjeidet, gyakorolhatod a varázslataidat. Annyit kérek, hogy időnként nekem is végezz egy kis szolgálatot. Megegyeztünk?

Valami mégis zavart, egy érzés, hogy ez a megállapodás nem egészen olyan, mint gondoltam. Kötöttem már korábban is alkukat, de csak pixikkel és manókkal és pár erdei tündérrel. Egyikük sem volt olyan fontos, mint a Seelie Udvar királya. Valami felett elsiklottam? Túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.

Egy pillanatig még haboztam, majd vállat vontam, majd még egyszer. Miért ne csatlakozzak a Nyári Udvarhoz? Mi a legrosszabb, ami történhet? Végre lenne egy kis újdonság az életemben, és ha Oberon Király védelme alatt lennék, nem kellene félnem a trükkjeim és csínytevéseim következményeitől.

Jó móka lesz.

-          Rendben, - egyeztem bele Oberonra vigyorogva, aki válaszul felhúzta vékony ezüst szemöldökét. - Megegyeztünk, király. Csatlakozom a Nyári Udvarhoz, amíg tudom gyakorolni a trükkjeimet és varázslataimat, ahogy csak akarom.

-          Kiváló. - Oberon bólintott és mindkét kezét felemelte. - Legyen a neved Robin Goodfellow, a Nyári Udvar udvaribolondja. – jelentette be hirtelen dübörgő hanggal, amibe még a fák is beleremegtek, mintha ők is tudomásul vették volna a nyilatkozatot. Karját leeresztve hirtelen, szinte büszke mosollyal nézett rám. – Üdvözöllek Robin Goodfellow a Nyári Udvarban. Viseld büszkén neved. Egy nap talán a világ is megismeri. 

Forrás

Képek forrásai: 1 | 2 | 3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése